Egy héttel a Videoton - NTE 1866 bajnoki után ugyan már indulatoktól mentesen írom e sorokat, de annál szomorúbban. Életem legszörnyűbb futball élménye volt október utolsó vasárnapja…
Csapatom a csúfos MK ( a Videotontól hazai pályán szenvedtünk nagy arányú vereséget) mérkőzést elfelejtve, mentálisan erősen , a győzelmet nagyon akarva lépett pályára a múlt hétvégén, Székesfehérváron. Bár ellenfelünk egy gyors góllal nyitott, nem törtünk meg. Annak ellenére sem, hogy a Videoton játékosaitól – az egész találkozóra jellemző – lenéző, ellenfelet egyáltalán nem tisztelő, nagyképű megjegyzéseket kellett elviselnünk. Harcoltunk tovább, a félidőben vezettünk is, éreztük, meg lehet ez a mérkőzés!
Mikor az eredmény már 2-3 volt ide, a hazai együttes a színészkedésre, a „valahogy hozzunk össze egy tizit”-re épülő játéka szörnyűséghez vezetett. Ellenfelünk egyike, a büntetőterületen belül, a már labdát birtokló kapusunk felett nem ugrott át, inkább „ott hagyta a lábát”, hátha befújja a spori az ütközést bűntetőnek. A hazai játékos nem gondolta, hogy ebből nagyobb baj is lehet…DE lett!
A mai napig itt cseng a fülemben az ütközés hangja, húgom fájdalommal teli kiabálása…Ezt nem hogy abban a pillanatban, de még most utólag leírva sem lehetett/lehet kibírni könnyek nélkül… (Mint később kiderült, kapusunk arcának bal fele többszörösen eltört.)
Agyam elöntötte a düh, a harag, ordítozva vontam kérdőre a földön fekvő elkövetőt… aztán egy esetleges ütés minden következményét végiggondolva, inkább elvonultam félre. A tettes szülei hamar „megtaláltak”, az apa szitkozódó, fenyegető szavait némán tűrtem.
Pár perc közjáték után folytatódott a mérkőzés. Míg csapatomra megrázóan hatott a kapuban biztos pontnak számító Szasza elvesztése (helyére mezőnyjátékos állt be), addig a hazai közönséget egy csöppet sem hatotta meg, innentől a mérkőzés hangulata átcsapott valami másba. A hazai csapatot bíztató, éltető szavakat, rigmusokat nem hallottunk. Ilyeneket annál inkább (a teljesség igénye nélkül): „húzzatok haza kanizsai parasztok, mert jön az árvíz”; „lőjetek kapura, ez a köcsög mindent be fog sz..ni”; „fogatlan szőke k..va”; „odamegyek megb…lak”; közben a fehérvári kispad is bekapcsolódott a k..va anyázásba.
Néhány csapattársam nem tudta függetleníteni magát a körülményektől, a nézőkkel veszekedett, nem tudott a játékra figyelni.
A mérkőzés végén nem tetszésünket fejeztük ki az ellenfél játékosainak, mire az egyikük: „mit pattogtok, hisz kikaptatok”. Azért akadt egy-két rendesebb is, volt, aki például jobbulást kívánt kapusunknak.
Félelemmel karöltve vonultunk le a pályáról, benne volt a levegőben, hogy a hazai publikum szóbeli agressziója tettlegességig fajul…Aki járt valaha is női mérkőzésen, jól tudja, hogy a nézők 80-90 %-a a játékosokhoz köthető: szülő, rokon, barát, ismerős. Az egészben az a szomorú, hogy ők viselkedtek szurkolóhoz méltatlanul. Miután átöltöztünk, az épület főbejáratán kilépve, egy lépésből már a csapatbuszon találtuk magunkat…így biztonságosabb volt elhagyni a Sóstói Stadiont.
A találkozó számtalan kérdést felvet: A női focit népszerűsítette vajon? Miért kell az ilyen „szurkolói” megnyilvánulás női mérkőzésre? Miért nem állította le senki fehérvári oldalról legalább a hazai kispadot? A Videoton játékosok miért nem tisztelik ellenfelüket? Nincs senki, aki ebben példát mutatna nekik? Hol voltak a biztonságiak? Ezt mi, vendégjátékosok valaha is ki fogjuk heverni?
Ez a nap a női futball minden szépségét meghazudtolta. Az utolsó húsz percben semmi örömöm nem leltem abban a játékban, ami gyermekkorom óta oly kedves nekem. De az amatőr sportnak nem arról kellene szólnia, hogy élvezzük? Én nagyon nem élveztem…sőt, pár napig a mérkőzés után még gyűlöltem is, elment tőle a kedvem…
Mostanra lelkileg nagyjából helyrerázódtam, de ezt a napot soha nem felejtem (felejtjük), életem legszörnyűbb futball élménye marad…
Balassa Diána
csapatkapitány
|
A többieknek meg kitartást s ne szegje kedveteket.. 
